Najó igazából az augusztust a munkám baszta el, utána már semmi kedvem nem volt jönni, mert valjuk be: minek? De valahogy mindig vissza húz a szívem a kicsi fánkokhoz, és kell ennyi elfoglaltság nekem is.
Nem érzem magam fényesen. Nem, egyszerűen nem. Mindig sikerül megtörniük, könnyre fakasztaniuk. Nem tettem semmit, csak megfogantam anyám méhében, ők pedig felneveltek. Ez lenne a bűnöm? Hogy életet kaptam? Próbálok nem figyelni az emberekre, rohadtul elzárni őket a fál másik oldalára, és élni az én kis nyomorult életemet. De mindig kopogtatnak, mindig le akarják rombolni a már így is repedező, omladozó rakást.
Én nem vagyok erős, soha nem is voltam, hisz már ebihal koromban sikerült gyengévé tenniük. Sikerült egy gyenge személyiségnek lennem. Újra ott tartok, hogy minden egyes embert kerülök mint a kutyaszart. Elhiszitek, hogy olyan érzésem van mintha engem kiszemeltek volna maguknak? Komolyan mondom, mintha egy kibaszott célkereszt lenne a hátamon, és csak arra várok mikor szól be aki mellett elhaladok. Valamit terjesztenek rólam, ez 100%. De mit, hogyan és ki (?!) mikor a nap is sokszor alig lát? Anno az terjengett, hogy én belövöm magam az erdőben, mert az ember nem mehet el sétálni csak úgy egy kibaszott erdőbe. És komolyan, ilyen lények vannak. Ilyen begyöpösödött faszok állnak és lesnek minden sarkon. Tudom én azt, hogy igazából a mondandója ( már ha szavakból áll ) engem nagyon nem érdekel, hisz a legtöbb esetben egy agyon iskolázott hülyegyerek szájából bukkan elő, de akkor is fáj és nem tudok úgy tenni mintha mi se történne...Tényleg bele kell olvadni a társadalomba? Tényleg?